Csodálatos, ez valami kurvára csodálatosan elképesztő, vagy csak ennyire részeg lennék?

A Franciák sok jót nem adtak a világnak, ám nagy szerencsénkre ez a film spanyol, és még nyomokban sem tartalmaz csigát, ráadásul hazai forgalmazásba is került, tehát csodás magyar szinkronnal tekinthetjük meg. Elolvasva a pár soros plotot rögtön leszedtem, nem bántam meg. Ódákat nem fogunk róla zengeni, viszont egy estére tökéletes horror vígjáték, ráadásul európai. A párbeszédek itt ott gagyik, bár ami még ennél is irritálóbb az a rengeteg felesleges bazdmeg, a karakterek nagyjából átlagosak semmi kirívó újdonság, működnek, érdekesek. Kiemelném a felnyírt hajú, kellemes tüdejű boszorkányt aki a film elején különösebben még nem mozgatja meg az ember fantáziáját azonban a végére már igencsak megakarnánk csócsálni azt a gótikus parapuszedlijét. Még valami, az a jézus jelmez kurvára bejött, következő farsangra jó lenne tető alá hozni egy hasonlót bedinek.

Akár egy Máv-os kampányfilm is lehetne: a vasút örök s elpusztíthatatlan. A Posztapokalipszis mindig jó téma, pláne ha nem Hollywood szarja ki magából. Nem szívesen hallgatok az Origó-s „filmesztéták” ajánlásaira mivel rendszerint ízléstelen árnyékokra maszturbálnak, de ebben most sajnos igazuk volt, ez tényleg egy érdekes mozi. Chris Evanst továbbra sem tartom jó színésznek, és valószínűleg sosem lesz egy Bél Krisztián. Ellenben Tilda Swintonnal, aki elképesztően zseniális, talán még egy filmjében sem nyújtott ennyire maradandót, sokkolót, igaz erre a karaktere elég sok teret engedett. Feszültség, határtalan őrület, gazdagság kontra szegénység örökharca a jégkorszakban is, a lét értelmének keresése vagonról vagonra a végső konklúzióval. Kiváló mozdony sci-fi nem csak vasutasoknak.

A történet nagyjából tetszett, a végtermék már kevésbé. Szeretem az angyalos-ördögös témát ezért kissé talán elfogult is vagyok ellenben a kedves nézőkkel, akik csupán 5,2-es osztályzattal díjazták eme Van Helsing utánzatot. Pedig egyszer nyugodtan meg lehet nézni, sokat nem kell tőle várni ennek ellenére nálam 6-os simán van a tízes skálán. Az is biztos, hogy Aaron B kategória Eckhart nem való mozivászonra, olyan egyszerű és irritálóan amorf, főleg azzal a szögletes, segglyukas állával, aminek sötét középpontja szinte beszippantja az ember tekintetét és a stáblistáig el sem ereszt. Ilyen apróbb kis mellékszerepekben még elmegy, no de főszereplőnek… legalább akkora vicc, mint a semmirekellő Thomas Jane, vagy Jeremiás Renner esetleg Paul Jennifer Bettany. Megnéznék egy olyan mozit amiben ez a négy csoda egyszerre játszik, mondjuk egy újabb Három Testőr remake-t, Oscar gyanús produkció lenne minden bizonnyal.

A múzsám a gyűlölet volt az elmúlt napokban, bocsássátok meg pillanatnyi gyengeségem. Okozója egy két lábon járó szenvedésforrás, név nélkül csak Miss Kensington, az érzéketlen, a rideg riherongy egy távoli galaxisból hogy jól szétkúrja az érző idegeim, hogy a pitvaromba fossa felsőbbrendű mivoltát elrákosítva egész lényemet. Azonban mi van akkor, ha ő csupán a barna habot adta valamihez, minek maszkulin torta alapja már eleve létezett ott belül, némán kelt az idők folyamán. Mi van, ha elpattan az a vékony húr mi elmémet a "józanság", az emberség mezején tartja, s féktelen pusztításba nem kezd úthengerem. Honnan ez a végtelen harag mi ereimben szétáradva pulzál, sokszor meghatározza gondolataimat. A düh mely átjár, boldogtalanná tesz, s keserűségem a halál utáni sóvárgásomat egyre csak növeli. Ám még katapultálásom előtt látni kívánom a világ pusztulását. Első sorból akarom figyelni, hogy a végítélet elnyeli ezt a fertőt, magába szippantja az elférgesedett társadalmunkat szakállastul, mindenestül.

Nem rég megkérdezte valaki, hogy mit akarok elérni az életben. Mik a céljaim. Nem tudtam neki válaszolni. Szeretnék a holdon állni meztelenül,mint Doctor Manhattan s figyelni, ahogyan egy óriási meteor belecsapódik ebbe az elkúrt planétába, hallgatni, ahogyan az a több milliárdnyi lény hirtelen vérvörösre kiálltja az eget. Érezni, hogy az évezredek óta felépített tudományos, művészeti értékek egyszerre vesszenek a kibaszott nagy semmibe, hogy az a rengeteg dicsőített okosság melyek egyéneket tettek halhatatlanná, porrá legyenek egyetlen szempillantás alatt. És az egész létezésünk mintha meg sem történt volna. Bár belemosolyoghatnék a legnagyobbak arcába ekkor. Megérte ostobák? A küzdés, a lemondás, az önsanyargatás, tényleg megérte alkotni, gondolkodni bármin is? Vagy egyszerűen boldogok kik harc nélkül áldozzák fel magukat a sötét anyag oltárán, s nyom nélkül vesznek el a létezés végtelen keresztmetszetében? Hisz majdan mit fog számítani bármi is. Ennek tükrében élni.

Az univerzum végső konzekvenciája pedig nem lehet más: Az életben annál nagyobb dolog nem történhet, mint hogy jól megkúrjanak.

Most a megnyugvás percei érkeznek e felületre. Már nem forrok gyűlölettel telve, béke járja át érzékeny kis zsidó lelkemet. A következő megálló ugyanis: Hullámhegy.

Megint értelmen kúrtam magam nyálfekélyes rögeszmém falloszával, mert kémia über alles, és mert imádni való az önsajnálat. Mindenképp a józanész felett tombol valahol ez a megfoghatatlan érzelmi savtenger. Mert egy huszonéves gida alap esetben nem irányíthat maximum egy óvodai csoportot nutellás fingerével, azonban mégis szipiszopikurapapis lett a vanília bukéja felénk miatta, kergetem mintha muszáj lenne. Hát bazdmeg sikerült lealjasodnom most kivételesen bortól mocskos sakálságig, a következmény természetesen nem maradt el ugyanis a véletlen fingcsora újfent szemléltetett szenvedésem egyik pillérével, azzal a nőhvel, akinek nem mondjuk ki a nevét mert agyhúgykövet kapunk rögvest és elpusztulunk idő előtt.

Miért nem sikerül tovább lépni? Miért nem sikerül elfelejteni ezt a középszerű pinás átkot nagyjából úgy örökre? Miféle felfoghatatlan erő kényszerít arra, hogy megsemmisüljek a közelében percek alatt. Órák múltán pedig már egy olyan szintű émelyítő, s határtalan mámortól pulzáló okádékfelhőbe veszek mi képes napokra, hetekre lelki kerekes székembe kényszeríteni. Ekkora ereje lenne ennek az érzelmi káosznak? De mégis miért, hisz célja semmi, csupán a kibaszás mesterfoka, abból diploma járna neki minimum. Csutkáig rág ez a szemtelen. Racionális lényként érthetetlen gyomrosok záporoznak, cipőznek porban, velőm pálik, mint a napon felejtett niggercsók. Ilyen nem létezhet ebben a földi szivárványosságban hol Dollyt a klónbárányt létrehozták, talán még gyengéd homlokpuszit is kaphatott végzetes tüdőbaja előtt. Addig aljasodom emberileg, míg visszafordíthatatlanul tönkre nem tesz ez a bosszantó háromszög iránti szűnni nem akaró vágyálomságom. Nőtől ennyire megszégyenülni? Na, ne már. Oké, hogy férfiak ezrei lettek már öngyilkosok Éváktól, de az ilyen sztorikon maximum jókat derül egy értelmesebb Pál. Ám mi (leginkább bedi) sajnos ott tartunk, hogy világvége hangulat, viszonzatlan szerelem (róka), borzalom, felfoghatatlan. Basszak meg egy előnytelen virgácsost komolyan, hogy helyre álljon érzékeny bioritmusom, vagy egyszerűbben vessek véget szenvedéseimnek, mondjuk eutanázia túlméretezett xanax adaggal sörrel lefojtva? Fasz tudja mi lenne a legjobb.

„Amikor már azt hittem, hogy Vanesszával kimaxoltuk a szex fogalomkörét nagyjából egy életre kenyai menekülttáborok titkos zugaiban, váratlanul megismerkedtem Lúciával az afrikai ex-robotnővel, s a baszás új dimenzióinak mámorító fényessége avagy torka, tűzforró szikrákat öklendezett apró, ámde annál játékosabb péniszem hegyére. Néha pedig úgy éreztem rögvest kettétörik élvezeti botkormányom Nessza Nussza őrült hulahoppjától, azonban még ennek bekövetkezte előtt általában levetette magát a majdnem perzsa földre, igéző tekintetét pontosan rám szegezte, hogy kobrám mérge smaragd zöld szeme közét marhassa. Mindent tudott, amit tudnia kellett a korabeli vízhordóknak, sőt. Nem akartam tiszteletlenül bánni vele, azonban olykor megesett a homlokán, hisz micsoda élvezeti fellegeket nyújtott különleges természete a pazar etióp naplementék vágyakkal fokozott szürkületében. Köhög, tüsszög egy szem, sír határtalan boldogságában s ő tűri, csavarja a kígyót miközben ártatlan mosolyát beszennyezi a hímsovinizmus százlós karója. Kapuin a gyönyör olyan állomásai érhetőek el melyekről Európa még sosem hallott, melyeket még talán sosem tapasztalt pinész. Mennyei kapuk, hová ritkán lép az átlag nyelve. Kincs, mire véletlenül bukkantam Jáde tengerét keresvén, mit többé el nem engedek, kivéve ha sokat fizetnek érte.”

Gróf Feleki Samu 1888, Kilimandzsáró

Réka vagyok, nyomoréka. Valaminek. Megütik a kínos teniszlabdát is egyszer középen, gondolta a nem kívánt vegyszer, s pofán permetezte a must.kátlit. Miféle tevékenységet végeznek mostanában önök ami ragasztószaggal járó tekézésre hasomlít leginkább?

Mit gondolok? Gondolhatok egyáltalán valamire is? Mire ez a fej hajtás, hisz csak hármat számolok. Híg fosszília, semmi váratlan.

Italom mámor kuckójában nyújtózkodva mosolygok a semmirekellőség fojtó váladékában melyben nem létező libidóm lubickol, s közben nagyokat fújtat. Matykó ma igazán jó lesz, ma teret fog köpülni a búra alatt Evetkének. Turbó rágót rángatok ki a gittből csuklóból a gidáknak, boldogok. Sok a koffein, vagy csak félig a here, de mintha ma homlokkal tudnám görbíteni a tejet. Ninc összefüggelek bézil, recskalend csicsikál, csikálnak a csípések, méhes metodisták mahagóni árja marasztal. Mikortól lehet értékelni? Honnan lesz értelmezhető a művészhúgy színe, java? A spárga tényleg fasza, vagy csak növényi és semmi Norbert?!

Káosz professzor barátja, te. Össze vissza. Értelmetlenül. Ő már csak így működick. Igény. Mire lenne mégis most? Hol kezd el a tibiatyás szeretethenger lebutított csipkéje szikrázni? Mindenhol. Csirkelábakból készítettem nyakláncot gyémánt helyett, de mézeskalácsig is futná ha erősebben pilláznál a megszokottnál. Kit érdekel mi?

Ma nagy a szórás. Ezerfelé. Céklalé szemvíz helyett, de talán megbocsátható. Maradhatsz velem.

Szokatlanul „mozgalmas” napokon vagyok túl bedivel valamint sajnálatos módon ismételten kudarcot vallottunk. Kifogott rajtam, rajtunk néhány szúrós maja, meg pár óra meló. A testem annyira megvetemedett a hónapokat átívelő semmittevéstől, hogy a fizikai igénybevétele során játszi könnyedséggel roskadt össze, megsemmisült, tört, mint a friss stickletti. Teher alatti pálmanövekedésről szó sem volt, túlélésként éltem meg minden egyes percet, a szörnyethalás csúfos állapotának elkerüléséről szóltak az órák. Ebben az ízetlenül gyáva vázban veszem a levegőt a mindennapokban hozzáteszem. Úgy tűnik, hogy a méhészkedés merőben kívül esik az én kis komfort zónámon, így egyelőre bármennyire is jövedelmező dolog, parkoló pályára helyezem eme csodálatos tevékenységet, míg immunitásom a csípésekre legalább olyan szintet nem ér el, hogy a marást követő órákban nem dagad kezem-lábam duplájára, nem pisálok aranyat, nem lesz a lázam 39 foknál melegebb, s az enyhe izomgörcsök is elkerülnek. Ha ezek elmaradnának, úgy azon nyomban felmegyek a hídra és kipörgetem az utolsó csepp akácmézet is a keretekből akármennyire is próbálkozik megakadályozni azt a fullánkos kis gecihad. Így.

A racionalitásba vetett vak hitem útelágazódáshoz érkezett. Kiscserkész korom óta nem szenvedtem pinától ennyire. Jaj, ez olyan degradálóan hím soviniszta megnyilvánulás volt bedi, makkod fonnyadjon széjjel a csalánosban. Csapongok, megint. Bocsánat. Sokkal sarkaltabban fogalmaz a renyhe pitypalatty szeszi, mint mikor józanul várja a kávé okozta koffein sokkot elmém pricsárdja ugye, hogy ugye.

Úgy gondoltam, hogy ezt a bódult állapotot melyet szerelemnek hívunk, s sorvasztotta már el milliók lelkét az elmúlt évszázadok, évezredek alatt képesek vagyunk megélni létünk során akár többször, és talán tudatosan is. Értem úgy, hogy abba leszünk szerelmesek (okádok) akikbe csak akarunk. Kibaszott elmélet, kibaszott részvények, kibaszott értéktőzsde. Évekig éltem e felfogásban, működött, túlzott érzelmek nélkül tudatosan, csalódás, problémák nélkül folyt le a gitt a Dunán. Aztán báng, letört a kifli vége. Váratlanul odaszart valami földöntúli mannát a jóisten vagy kitudja miféle szörnyeteg lelkem kifutópályájára egy alig húsz éves kloákás személyében és elszabadult a pokol, kisiklottam. Ráharaptam a padkára. Hónapokig tartó kínzó bizonytalanság a faszom hegyének sem hiányzott, lénye sav volt mi teljesen szétmarta érzékeny kis belsőszerkezetemet és mar azóta is akármit csinálok, álmaimba továbbra is bepofátlankodik ez az ipszilon feszület. Miért, mert szenvedni jó, muszáj, enélkül nincsen élet.

Aztán mit is tett ő végül is miszter? Hmm, igazából semmit, meg sem kellett szólalnia, egyszer talán említette is, hogy nem akarja a pofámat, azért keféltünk párszor. Leszart, kihasznált, néhány alkalmas FikiFrenki voltam neki csupán. Én meg, a szerelmes seggpír belefulladtam a hellokittis fingfelhőbe, értelmemet elnyelte a sötétség, letértem a józanság áldott ösvényéről. Mert pontosan ilyen vak és semmirekellő a szerelem meseszép intézménye. Bukásból jelesz, ó jesz.

Amit pár napja elhatároztam, hogy vasárnapi hosszas, vidéki küldetésemet teljesítve megpihenek majd teremtő módjára sátáni otthonom forgószékében s megiszom ÖT darab sört alkoholista böszmeséggel kipipálva. Nagy betűvel a szám, mivel tudatosan iszom. Öt sör a mennyország, ami ezután jönne az minden bizonnyal pokolba taszítaná kis pára testemtelkem, a másnapról nem is beszélve mi velejárójaként emlékeztet, hogy a fellegekbe való emelkedés szükségszerű zuhanással is fog majd járni egyszer. Egy cékladobálásban viszont benne lennék most. Ésszel is lehet fogyasztani a lőrét ugye. Igaz, hogy ma hozzájutottam másfél liter igen fingcsiklandozó házi borhoz, ám ahhoz a serek után csak nem fogok nyúlni. Hát barbár vagyok é? El akarok ájulni é? Akarom holnap a kínzó macskajajkát a? Nem. Minden tekintetben elértem a kívánt állapotot. Több szeszre nincs szükség. Megállapításhoz jutottunk. Csapongok és ez sosem lesz szép irodalom akármennyire is olvasokk.

Micsoda elképesztő távolság a valóságtól..

Arra gondoltam, hogy mivel kurvára nem vagyok kitartó és valószínűleg a regényem nem holnap fog elkészülni inkább 50 darab egy oldalas történet írok, hátha sikerül rávennem egy gyanútlan kiadót, hogy megjelenítse könyv formájában. Kéne az elismerés, kurvára kéne. Csak ezért csináljuk bedi… nyomot hagyni a világban. Ez az egyetlen cél.

„Ez a sátáni fickó, kinek mítoszát a maják még naptárukba is belevéstek a világvégét hozó sötétlovasok egyik epizódjaként, Jackson volt a vadállat. Foggal köpült fából fémkarikát, harsány fingjának tornádója az acélt is elgörbítette a téridőn felül. Színes bőre (ami leginkább fekete volt) vakító fényt sugárzott az alkonyatnak ismeretlen csillagként ragyogva az óceán végtelen horizontján. Féktelen vadságától sebes pofájából időnként egy-egy apró kis kalandféreg bújt elő majd miután megunták a csípős sarki szelet visszamásztak üregükbe. Jackson mit sem törődött az arcán levő kukac hullahoppal. Ingathatatlan sziklaként állott fregattjának orrában, tekintete előre meredt következő célpontját kémlelve. Kétségkívül tőle retteget a fél világ, a másik fele pedig csak azért nem mert még nem hallott felőle. Az árják eldugott, apró szigete hol a hitlerszalámi jobboldalon, a zsidó arany baloldalt csüngött annak boltíves kovácsoltvas bejáratán figyelmeztetvén minden betolakodót az itteni szemléletre gyanútlanul szundított a felettébb csendes óceán jeges felszínén. Elsőként Adolf von Schaufenszter szembesült az elszánt néger haragjával, mely egy a szeme közé helyezetett nagyjából kétméteres dárdaként manifesztálódott. A következő áldozatot is meglehetősen váratlanul érte a tarkójába fúródott stiletto, hogy nyelvét átharapta s élettelen fője a piszoár zománcába fúródott. Ekkor hirtelen egy női sikoly törte meg az idilli mészárlást felriasztva minden élőt álmából. Emanuelle Oberschwanz, hírhedt náci prostituált volt szemtanúja az iménti gyiloknak, ám még mielőtt tovább borzolhatta volna éles hangjával az éjszakát arca hullasápadttá vált, térdre rogyott, s bénultan figyelte, ahogyan egyre közelebb ér nyakához a tomahawk. Jackson ezek után sietősen távozott, lelke pedig mosolygott.”