„Megolvadtak drága szárnyaim apám. Nem akartam visszatérni, nem hallgattam bölcsességedre. Magasabbra vágytam, többre, érinteni akartam az égbolt azúr kékjét. A szél ölelése, ahogy lágyan körbe táncolt simogatva, hogy végül a mélybe ereszthessen végzetembe, hinned kell, hogy…

Az iránta érzett kémia láncra verve tart elméd börtönében a végtelenségig kínozva. Egy elérhetetlen álomért szenvedsz, megfulladni saját rögeszmédben, nos, ehhez kijár a vastaps. A józan észt felülírta valami rettenetes, a remény rabjává váltál visszafordíthatatlanul, megingathatatlanul hiszed, hogy…

Egyetlen csókjától bódult értelmed áldozata az érzelmek oly kiszámíthatatlan viharának mely végén nem vár más csupán rideg életsorvasztó csalódáshenger. Ezek után, miért hinnél a csodákban, ha a valóság sötét árnya nyakad köré fonta karmait és fojtogat mert annyira…

Nem minden tőled származik. Forrás. Önelégült gecik. Máshol. Más merre. Szerteágazva. Elterülve az élet rút mezején. Apró kis egységek az égre meredve. Várnak egy parancsot. Egyesülést. Közösséget. Ki lesz a főnök. Ki mutat nekik utat. Kivel alkotunk egységet. Párt. Ki lesz…

Kétség. Bizonytalanság. Szép. Csodálatos. Megőrjít. Felemészt. Szenvedés. Gyönyörű. Ismeretlen. Holnap. Kilátástalanság. Hullámvölgy. Hegy. Magas. Szivárvány. Mosoly. Könnycsepp. Szomorú. Ölelés. Érintés. Csók. Kétség. Viszlát.

Megkönnyebbültél maki? Érzed. Nincs több átverés. Nincs több mellébeszélés. Kifejeljük a rossz téglát bébi! Bíznod kell bennem. Bíznod. Bennünk. Kielégítelek. Látsz. Érzel. Búj el mögém. Rejtőzz el. Nem kell félned. Harapj rá a rúdra. Nyalogasd a vasat.  Úh, te…

Hűvösség. A kék égbolt mintha sötétedne. A csillagok egyre fényesebben izzanak. Alig kapok levegőt. Csak török előre, egyre feljebb. Nem nézek hátra. Már nem. Ezt akartam, erre vágytam mindig is. Előttem a végtelen csillagokkal teli univerzum ragyog sötétségéből. Fenséges…

Szeretnék repülni. Súlytalanná válni. Megszabadulni minden tehertől. Karjaimat kitárni, majd lelépni a párkányról s lebegni. Érezni a végtelen teret szárnyaim alatt. A szelet. Mi lágyan simogat, ahogy átjár nyugalma. A napot, mi oly közel. Beragyogja arcomat, szinte éget.…

Soha nem menj közel olyan kloákáshoz akit két méterről érzel. Érzed az izzó erőművét. Az elpusztít. Megcsonkít. Marad óndó sérüléseket okoz. Hat. Hét. Szuperzöld lesz a makkod.

Hirtelen besötétedett. Különleges éjszaka. Az összes lámpa elhalkult. Egyszerre. Szememet lassan lehunyom. Még egy utolsó gondolat. Egy utolsó lélegzet. Még mindig álmodom. Repülök. Minden pillanat. Majd megérkezünk.

  Leszel a cimborám a mai utazás során? Tovább lépünk. Tágítjuk a tudatunkat ugye nem gond aranykomám? Ma messze jutunk. Ahol még sosem jártál. Én is csak nagy ritkán. Robbanások. Ne törődj vele. Gyere ide. Hunyd le a két szemed na. Súgok valamit a füledbe…

Mag. Emlő. Táplálék. Csecsedből nyerhető fehér váladékod éltet, erőt ad, megvéd. Apáé nem. Tudom. Anya épp moslékot főz én meg gyűlöletet fecskendezek beleimből kifelé. Shit. Rá nézek és mosolyogva préselem ki a kakit magamból egyenesen a székbe, magamalá szarva, barna…

 Apró fényforrás vagy az éjszakában. Majd egyre világosabban ragyogó. Végül teljesen elvakító fehérség. Fényedben járok. Végtelen pillantásod magával ragad a sötétségből örökre. Tudom, hogy velem vagy, látlak. Nem félek többé. Érzem kezeid lágy érintését…

 Talán túl vagyok a lázadásos időszakon, elfogadtam. Megnyugvás időszaka jön. Kevesebb undorítóság, több jóság. Képíró rovatomban képek lesznek és a hozzájuk tartozó gondolataim. Hiányozni fog a faszésapuncimegaszar. Nagyjából ennyi. Továbbra is keresek.