Tizenhét. Buzi év. Hideg, gecire. Néhány szónál többre nem érdemes. Pont, mint az ember. Lehet polemizálni, hurkát tölteni, baktert baszni éjszaka. Fóka faszt a Jupiterbe. De egyszer a leírt szó is tovaszökken a kurvaannyába.

És a beteljesedés bedi. Csak ez számít. Mind ebbe az irányba tartunk! Ne gyávázz, lépj feljebb!

Szótlan vagyok mostanában. Gondolataim érdektelenek, de tényleg. Oravecz és Coelho-i magasságokban járok, egyszer te is. Bámulom a testem én, a tükörben öklendezve. Honnét ez a gyűlölet? Mire haragszom ennyire? Kettétörném a kurvavilágot. Zombiként támolygok az élők szétkúrt világában. Fingszag van és minimálbér. Aztán magyar zene, ami végleg magával ránt a sötétségbe. Bár születtem volna agy halottként.  Lehettem volna villamos is.

Rettegek tőled tükröm, tükrm. Sötét izzadtság cseppek folynak lelkem mélyére, krátereket vájva bennem, s gyűlölettől bűzlenek. Békesség sápatag, élettelen bőrömre, jöjjön el a tie országotokra is az özönvíz. Böknek a gondolatok, pont mikor már nem számítanék belső bizzerációra. Valaki felelős lehet ezért.  A pék, aki túl sok fehérlisztet szórt a rozskenyerembe, vagy a szomszéd asszony, akinek egyszerűsége kétségbeejtő, mélységesen feldühít. Újabb rohamon vagyok túl, s a traktorok is csatlakoztak a globális parasztvakításhoz, mert éjfél felé is csak brümmögnek. Szántsál panda! Csak szántsál! Nem lesz végzet, csak ha kilélegezed az utolsót. Mond ki a varázsszót ostikám és minden tovaszökken. Mond ki te kuroid tiplrónai. Mond ki, különben szenvedni fogol a következő villanásig.

Micsoda freskók Bedi. Siklottunk a mozgólépcső szügyén egyre mélyebbre. Érezte, bár nem szólt tomporod mikor a kemény térkőnek csapódva önfeledt kis utazásunk velejét vette. Ugyeigennem. Ma már biztosan lilás színekben pompázik popó sáneled, ám tegnap csak úgy vigyorgott az ismeretlentől, elhiheted barátom, ott voltunk. Micsoda sziporkásra pállott utazáson estünk át céda némmel káröltve az elmúlott esténken. Azok a villamosokk percenként cikáztak el előttünkben, mi pedig gondosan az oszlopokba kapaszkodva figyeltük őket, ők pedig minket, lelkes turistákat. A falra tegelt friss Hitler úr szalutált festékes bajsza alatt. Hogy kék, sárga és piros kocsik egymás után, egészen émelyítő kavalkádjában suhanjanak. És az a rengeteg lüktető emberiség. Hajak, szemek, ruhákba bújtatva ugyanazzal a tempomattal, arcszerkezettel, ólomkatonaként menetelve valahonnan, valahová, talán egy újabb keresztes háborúba. Kiérti ezt, eme bonyolult bioritmust, mely szívében órákig állhattunk drogokkal felvértezve. Tágult elmével, s még kerekebb pupillákkal. Hogy beleszagolhassunk a városi tömegközlekedés egy új illatába mi rejtőzködve hánykolódhat már évtizedek óta a nagyérdemű publikum előtt.

Ez lehet, hogy jó lesz?

Ezt nagyon eltalálta Spike Jonze...

Ő az új bébi fantáziaszigetemen:  Cobie Smulders

Ahogyan a teraszon álltam s csípőmet a korlát felé mozgattam, néhány elmaradt pí kocka sajnos átjutott fecskendőm szűk keresztmetszetén. Bizony pár sós csepp az alsómat érte Jutkám. Titokban lehetett volna tartani a következő fürdésig minden bizonnyal az ilyesfajta agglegény merényletet, ám molylepkényire zsugorodott lelkiismeretem sikított az igazságért. Történt, hogy kissé elmerengtem egy liter Pécsi Zenit következtében a múlton, jövőn, s vizelésemet követve konyhám ablakába siettem, hol az elém táruló már jól ismert, kissé unott ámde örökké pazar panorámám váratlanul tarkón fingott turistaszagú delíriumával, hogy enyhén besárgáztam kedvenc hellókárolyos tangámat. Az utolsó estéd baszod megszokottságod börtönrácsai mögött. Vacsorád legyen rák, betegséged cukor és még véletlenül sem fordítva. Gondolkodott a tizediken, egy hülye fasz. Ordítva.

„Megolvadtak drága szárnyaim apám. Nem akartam visszatérni, nem hallgattam bölcsességedre. Magasabbra vágytam, többre, érinteni akartam az égbolt azúr kékjét. A szél ölelése, ahogy lágyan körbe táncolt simogatva, hogy végül a mélybe ereszthessen végzetembe, hinned kell, hogy csupán egy ártatlan eleme világunk oly sok csodái között. Ha tudtam volna előre napunk perzselő sugarait, ha láttam volna bukásom pillanatát, akkor is ekképp cselekszem. Hisz a messzi fellegekben töltött egyetlen percem többet ért, mint eddigi éveim során tapasztaltak összessége. Bocsáss meg, hogy végül elértem álmomat, hogy magadra hagytalak de tudnod kell, hogy másra már nem vágytam volna. Nem a te hibád, haragod kérlek engedd szabadjára ott hol elnyeltek tengerem habjai, had leljek megbocsájtást.”

Az iránta érzett kémia láncra verve tart elméd börtönében a végtelenségig kínozva. Egy elérhetetlen álomért szenvedsz, megfulladni saját rögeszmédben, nos, ehhez kijár a vastaps. A józan észt felülírta valami rettenetes, a remény rabjává váltál visszafordíthatatlanul, megingathatatlanul hiszed, hogy csak ő létezik.

Egyetlen csókjától bódult értelmed áldozata az érzelmek oly kiszámíthatatlan viharának mely végén nem vár más csupán rideg életsorvasztó csalódáshenger. Ezek után, miért hinnél a csodákban, ha a valóság sötét árnya nyakad köré fonta karmait és fojtogat mert annyira hülyének bizonyultál a létezés terén, hogy. Vak vagy látni? Fel kéne ébredned csikágóm mert rövidesen sínre kerülhet jelentéktelen kis életed aztán kezet foghatsz az öreg Joe- val."

Ha van nő akinek szilánkosra szúrnám az oltárát, kiszívnám a háromnapos nutellát köldökéből, szétnyalnám gyönyörű szemein a sminket, akkor az missz sátáni holland picsa a Trónok Harcából. Új szerelem született: Carice van Houten, atyaúristen ordítani tudnék, követném a sátánt is miatta…

Hunter S. Thompson fröccsözése Sol T. Bode-veal a purgatórium teraszán 2064. október harmincnegyedicke, fejlövésnyi részlet:

" Ihletett állapotban akkor érezzük magunkat, mikor a pohár fenekéről már nem érkeznek további ködös morzsulatok melyek elképesztő, oly imádott zsenialitásunkat tartalmazzák. Amikor hirtelen megnémul sziporka elménk, elértük a pontot fogyasztásunk beszüntetésére, mámorunk üdvözítő határmezsgyéjén egylábazunk kissé kólásan, tudva, hogy innét tovább sodródva homályosodnak csak az értelmi szegélyek igazán. Amennyiben folytatjuk, s miért ne folytatnánk a kíméletlen folyadékok nyeletét, úgy minden kétséget kizáróan egy ostobán romboló szakaszba toppanunk, hol nyelvtant, irodalmat, s minden efféle míves korrekt orri teremtménységgel bélelt intézményrendszert csúnyán elkezdünk semmibe venni, a péniszeinkkel firkáljuk falát, ekézzük filléres okokból egészen józanodásig s talán azon túl is. Viszont, üröm a körömben, hogy a barbár pusztítás okozta lelkiismeretfurdalás azonnal csökkenthető, ha például bekapcsoljuk a televíziót és valamelyik kereskedelmi adó huzamosabb nézését választjuk örök töprengésünk helyett, így egyértelműen feloldozást nyerünk átmeneti csömörünkre.

 Gondolataink inkubátora úgy hiszem a finomszesz, a nem finomaktól általában felpüffedünk, s felettébb ingerlékenyeket szellentünk az ózonredő kárára, Óz a nagy varázsló cserpák orrára, arról nem is beszélve, hogy mennyei karakterhalmazok sem teremnek a Tescós vodka sűrűködében, nur általános fekaság. Az írás mesterségét sosem tanultuk igazán, inkább a tapasztalás vérrögökkel teli útját nyaltuk szárazra, s merészen tovább pillantottunk az ember gondolati síkján túlra, szűkebb értelméből kitörtünk ezeréves törvényszerűségek eltiprásáért járó korbácsütéseket vállalva egy nem létező, általunk sarkított anyagformába maszturbált fogalomvilágnézésért cserébe. Kicsiny mértékű szembefordulás a társadalom sziklaszilárd mételye ellen, de talán megéri. A bor (Sauvignon blanc) az én pásztorom, nem szűkölködöm, különösen mióta a kutatóintézet rendkívül kedvező áron lát el minőségi ihletforrásommal."

A Balatont nem csak körbe lehet biciklizni.