A racionalitásba vetett vak hitem útelágazódáshoz érkezett. Kiscserkész korom óta nem szenvedtem pinától ennyire. Jaj, ez olyan degradálóan hím soviniszta megnyilvánulás volt bedi, makkod fonnyadjon széjjel a csalánosban. Csapongok, megint. Bocsánat. Sokkal sarkaltabban fogalmaz a renyhe pitypalatty szeszi, mint mikor józanul várja a kávé okozta koffein sokkot elmém pricsárdja ugye, hogy ugye.
Úgy gondoltam, hogy ezt a bódult állapotot melyet szerelemnek hívunk, s sorvasztotta már el milliók lelkét az elmúlt évszázadok, évezredek alatt képesek vagyunk megélni létünk során akár többször, és talán tudatosan is. Értem úgy, hogy abba leszünk szerelmesek (okádok) akikbe csak akarunk. Kibaszott elmélet, kibaszott részvények, kibaszott értéktőzsde. Évekig éltem e felfogásban, működött, túlzott érzelmek nélkül tudatosan, csalódás, problémák nélkül folyt le a gitt a Dunán. Aztán báng, letört a kifli vége. Váratlanul odaszart valami földöntúli mannát a jóisten vagy kitudja miféle szörnyeteg lelkem kifutópályájára egy alig húsz éves kloákás személyében és elszabadult a pokol, kisiklottam. Ráharaptam a padkára. Hónapokig tartó kínzó bizonytalanság a faszom hegyének sem hiányzott, lénye sav volt mi teljesen szétmarta érzékeny kis belsőszerkezetemet és mar azóta is akármit csinálok, álmaimba továbbra is bepofátlankodik ez az ipszilon feszület. Miért, mert szenvedni jó, muszáj, enélkül nincsen élet.
Aztán mit is tett ő végül is miszter? Hmm, igazából semmit, meg sem kellett szólalnia, egyszer talán említette is, hogy nem akarja a pofámat, azért keféltünk párszor. Leszart, kihasznált, néhány alkalmas FikiFrenki voltam neki csupán. Én meg, a szerelmes seggpír belefulladtam a hellokittis fingfelhőbe, értelmemet elnyelte a sötétség, letértem a józanság áldott ösvényéről. Mert pontosan ilyen vak és semmirekellő a szerelem meseszép intézménye. Bukásból jelesz, ó jesz.
