Emlékszem mikor kibányásztalak a hóból. Kis fickó voltál, halálra fagyott szőrpamacs. Rettegtél. Rám néztél, nem volt más választásom, választásunk. Ez a pillanat olyan intenzíven él bennem. Sosem feledem. Megvettelek. Hazavittelek. Hosszú percekig kérleltük a szüleinket, hogy befogadhassunk. Az ablakból néztek le ránk. Végül befogadtak. Velünk voltál hetekig. Míg nem megnőttél akkorára, hogy lakásban már nem tarthattunk tovább. Ez volt a feltétel. Tovább kellett adnunk. Nyárád. Mamáékhoz. Nekik pont egy kutya hiányzott. Neked pedig a póráz. Pont. Aztán eltelt 15 év.
Jött az állatorvos. Dédi sírt. Mama is. Öreg voltál. Megbénultál. Minket mindig szeretettel fogadtál. Utolsó simogatás. Az orvos azt kérte tőlem galádul, hogy fogjalak le. Hogy kérhet valaki ilyet... Annyira sajnálom. Sajnálom, hogy nem engedtelek el többször a pórázról. Olyankor voltál igazán csak szabad. Sajnálom, hogy nem szerettek eléggé. Hogy csak egy kutya voltál, pórázra kötve. Házőrző. Nem lehettél több.
Miközben az orvos épp az injekciót fecskendezte beléd rám néztél. Pontosan rám. Nem felejtem el. Végig velem voltál. Megköszönted, amiért megszabadítottalak szenvedésedtől, vagy az életet mit adtam neked. Nem tudom pontosan. Nem küzdöttel. Akkor már nem.
Sajnálom, hogy rád akadtam annak idején a hóban. Talán másképp alakult volna ha más talál rád. Ott voltam utad elején s a végén is. Sosem feledem a pillanatot mikor testedet elhagyta az élet. És azt sem mikor először megláttalak. Ennyi volt egy eb élete.
Végül beleraktalak egy zsákba, és a ház mögött ástalak el. Csináltam neked keresztet is. Aztán visszamentem a konyhába. A mamáék vigasztalhatatlanak voltak. Teljesen összetörtek. Én próbáltam őket megnyugtatni mindhiába. Nekik fontos voltál. Nekünk is. Annyira sajnálom, hogy nem lehettem jobb gazdád, nem lehettünk jobb gazdád.
Állítólag minden kutya a mennybe jut… viszlát Bundi.
