Egy öngyilkos naplójából..
Kétszer követtem el ugyanazt a hibát… Most vajon mit kéne tennem? Tanácstalanul süllyedek a tehertől, ami így másodjára még nehezebb, és nincs mibe kapaszkodni, lehúz a mélybe, elveszek a sötétségbe… Egyesek szerint nem is annyira sötét, csak a szemem tartom csukva… Kinyitnám, de minek, már mindent láttam, miért nézzek ki hiába, csak a szívem fájdulna meg újra. Hová mehetnék ezek után, csak lefelé, érdemes még próbálkoznom bármivel is? Létezik még számomra valami érdekes, valami látnivaló? Kedvtelen vagyok, üres, a megtestesült unalom, vak, néma utazó a semmi felé.
Levél vagyok és hagyom, hogy a sors szele elfújjon, messze az értelemtől. Ágról ágra repít és eddig akárhová is tett ki mindig megpróbáltam észrevenni a jót, a szépséget. De ez alkalommal a földre hulltam, a szél is elállt, nem hallom a hangját… miért nem fúj tovább? Bárcsak felkarolna megint és szárnyalhatnék, el innen messzire. Talán túl sokat álltam itt, megtapostak, elnehezedtem, nem emel már fel többet, elhagyott ő is, vagy nem vesz észre, nem néz már levélnek. Nem haragszom rá, hisz olyan dolgokat mutatott, amikről álmodni sem mertem volna, hálás vagyok értük, nem lehetek telhetetlen, vagy mégis?
Várok. Létezik e még remény az utazásra? Bárcsak valaki magához ölelne, szorítana, és többé nem engedne el, hisz a levél is ember. Újra a biztonságot nyújtó ágra vágyom.
Siessetek! Taposnak, egyre mélyebbre a sárba, már szinte ki se látok, kezeim felemelem, hátha valaki még megragadja, és magával visz. De ez csak egy álom, hiszek benne, de már megbarátkoztam a sorsommal, ez alkalommal lehet nem lesz kiút, vár rám a határtalan űr, az elmúlás, egy gondtalan világ, ahová egyszer mindenki érkezik. Végre nem érezném többé a rajtam uralkodó végtelen terhet, szívem kihűlne, nem törne tovább, semmi sem árthatna…
Azt hiszem, már nem is félek, megvan a megmentőm, nem kell már szellő, kezemet is leeresztem, innen csak egy út vezethet kifelé, elmúlni talán mégsem olyan szörnyű, egyeseknek megváltás, akárcsak nekem. Elképzelem a pillanatot, mikor testemet elhagyja az élet, ezt az örök pillanatot, amikor a hatalmas nyomás rajtam hirtelen megszűnik létezni, s lelkem ismét szabad. Ez olyan csodálatos… leírhatatlan érzés, és ha csak egy villanásnyi ideig is, de érezhetem. Ismét fellélegezhetek, lassan kinyitom szemem, de most minden más, megbékéltem, nyugodt vagyok, újra szárnyalok, ez alkalommal bárhová, hisz szél vagyok, s vár rám az ismeretlen végtelenség örökre...
