Hiányozni fog a karácsony. A fenyőfa illatos fényei, az ünnepi meleg. Hiányozni fog a sport, a magyar válogatott kínos zakói, a hazánk hokijának tündöklései. Nem lesz velem többé a virtuális tér ölelő, mű szeretete. Se bánat, se gyötrelem. Nem fogom hallani többé a zene megnyugtató dallamát. Hiányozni fog a gondolat.
Egyszer mindenki meghal, de tudni a pontos dátumát borzalom. Először a világra haragszik az ember, az orvosra, istenre. Miért pont ő. Hibáztatja magát, talán ha máshogy élt volna, talán ha másképp csinálta volna. A sors, a szerencse üres értelmetlen szavak. Végül megbékél. Elfogadja, majd lassan elhagyja élet iránti szeretete, érdeklődése a világ felé megszűnik. Felhagy a kereséssel, üresfejű zombiként tekint a semmibe. Agyát elhagyja az értelem. A semmibe vész. Merengő komorság lép helyébe. Bár csak lenne valami odaát. Mindegy, hogy menny az vagy pokol, csak legyen folytatás, gondolat. A halál mintegy szerető anya takarja be az embert és lehel végzetes csókot orcájára. Elragadó végzet mely elől nincs menekvés. Halálos ágyamon az utolsó elszenderedés, amiből már többé nem ébredek. Remélem utoljára valami szépet fogok álmodni…
