Diófasznyi harag sincs bennem á. Megint minek ez az egész? Nem lehet egyszer sem szerencsém? Valaki üldöz és folyamat basztat, keresztbe tesz. Félek az elmúlástól, hogy még azelőtt alszik ki a fény. Nem fog rám emlékezni senki. Statisztikai adat leszek csak, nem több. Be kell fejeznem a művem. Hogy mindenki megértsen. Lássanak az emberek. Érdemes volt élnem, hogy értelmet nyert létem. Csüngő hasú kis malacok fialnak falun minden évben, felnőnek, levágják őket. Malacság, de leegyszerűsített élet. Folyamat disznólkodás, állati ösztönök kergetése. Néha felcsapódó érzelmek, majd múló szeszélyek. Hirtelen feltörnek elemei erővel majd lenyugszanak, majd lassan tovább folyik a patak. Medrében marad, szabályokkal teli útvesztőkkel. Macskaköves gyönyör, láb alatt tévelygő képzelet, lábszagúvá vált végtelen. Egyszer felébredünk, elsüllyedünk, úszni nem vagyunk képesek, víztelen sodrás, képtelen látomások. Örvényszerűen lehúznak a mélybe. Nincs segítség, mindenki magáért kapálózik. S egyszer elnyeli a mély. Nincs kapaszkodó, se isteni oltalom. Süllyedés, a semmi, megszűnés. Bénábbak hamarabb megadják magukat, még hisznek a csodában. Értelmét vesztette futás a boldogsághoz. Falhoz szorít, nem enged, míg be nem vallod bűneid. Engedj neki és hamarabb szabadulsz. Nincs már veszteni valód. Oltalomért hiába állsz sorba. Szarnak a fejedre, egy senki vagy. Egy átsuhanó szellő. Basztatod a leveleket, ágakat, de a törzs az úr.
Felhők tornyosulnak fejed felett. Vihar közeleg. Villámként súlyt beléd az érzés. Az egyedüllét apró szikrája mi milliók lelkét mérgezi nap, mint nap. Felállsz, letörlöd a ruhád. Körbe nézel, és nem látsz semmit csak űrt és sötétséget. Elindulsz egy irányba, s végtelen utadon elkísér a múlt varázsa. Mégis boldog lehetsz, mert egyszer hazaérsz…
