A távolban, egy apró vidrát dobott partra az óceán. Józan, kis egyszemű szelíd jószágot. Taknya, nyála vaskos kötelet képzett nyaka körül miközben hatalmas kék pilláival homlokára ragadt tengeri csillagát vakargatta. Farkával a lágy homokban morzézott, bízván, hogy valaki meghalva kimenti. Itt az isten háta mögötti szigeten, hol vidra sem járt még soha korábban, úgy érezte elveszett. Jogosan hozzá teszem. Már a sós víz is újdonságként ölelgette nem hogy a félheréjű Makákó kivel partra érése során ismerkedett.
Miféle ördögi véletlen vet magamfajtát óceánba? - gondolta volna Bob amennyiben így hívnák, s persze ha létezne vidra elme.
Ember. A természet leggecibb élőlénye mely értelemmel bírhat s képes makkos cipőben kilométereket megtenni, valamiféle megmagyarázhatatlan oknál fogva csapdába ejtett egy ilyen kedves jószágot még valahol mélyen Európában. Majd várt, s várt, míg végül úgy találta kedve, hogy hajóra kél új szerzeményével egyenesen Afrikába harcsázni. Óceán, vihar, hajótörés, menekülés. Most pedig itt a semmiben…
Rágjon a faszom pálmafát. – gondolta magában a vidra, hisz mégsem hód. Majd erszényébe nyúlt egy szál marlboroért és rágyújtott. A majmot is megkínálta persze.
