Talán csak az eső teszi

Ma egyel kevesebb szív ver. Törékeny emberi testbe zárva várjuk teremtőnk kiszámíthatatlan, mennyei lépéseit. Így, vagy úgy de idővel mindenki talpalávaló lesz. Van, kinek percek jutnak csupán, míg másnak évek, évtizedek. Semmi sem élhet örökké ugyanabban a formájában. A matéria világa folyamatosan változó, kiszámíthatatlan pulzáló mátrix miben az ember is tényező, még ha jelentéktelen is. Olykor fájdalmas, emésztő gyásszal, kétségbeeséssel küszködünk ám mégis világot megváltó álmokkal reménykedő élőlények vagyunk évezredek óta tartó dilemmákkal, szüntelen kérdésekkel melyekre csak homályos válaszokat találni saját lelkünk megnyugtatására. A táguló univerzum mikroszkopikus pillanatainak tűnünk a távolból, számunka felfoghatatlan örvényének véletlenszerű káoszában. Miért, hogyan létezhetünk tudattal egyáltalán, megérthetünk e valaha bármit is abból mi fojtogató árnyként körülvéve mered ránk a végtelen űrben, s várja, hogy bonyolult lényünk sejtjei ismételten atomokká egyszerűsödjenek s váljanak a létezés egy más formájává. Mi a tudat lényege, ha az is csak villanásnyi átmenetet képez a totális semmiben mi végül minden anyagot s értelmet magába szippant, átalakít időről időre valami mássá. Csillagok gyermekei lehetünk, s egyszer talán csillagokká válhatunk milliárdnyi fényévtávolságban beragyogva az eget talán egy másik értelmes lény tekintetének. Utazásunk az időben legfájdalmasabb szakaszához ért, az elmúlásunk napja. A legbölcsebb, ha most hallgatunk, hitünk pajzsként óvhat a reménytelenség ellen.