Végül szék lett.

Nagyjából emlékszem gyermekkorom időszakaira midőn még az extázist turbórágó matricák gyűjtése okozta, vagy sokkal korábbról, már-már a mérnöki magasságokat karcoló cicagittes homokozásos epizódokra, ám még annál is korábból rémlenek, bár kissé haloványan bizonyos kakadobálós emlékfoszlányok is mikor még azokkal az ártatlan kezecskéimmel, vitathatatlanul meleg szeretettel, markoló szerűen vágtam bébi íriszemből előbújó piperkőc salakom frissen meszelt falra. Aztán a sötét évek teltek, múltak, cseperedett a tirpák, szítt marha míg nem elértem jelenem, s egyben megkérdőjelezhetetlenül pompázatos fénykorom. Hol a gyomromban málló xanaxra zuhatagként ömlő olcsó bor házasságából születik boldogságom, valamint minden egyebem mit korunk értékkel tudna illetni. Hol az alkohol fokról fokra győz meg arról miként válik felesleges kiegészítővé életemet körülhatároló társadalomi elvárások fojtogató vaskos sála. Hola. És lőn világosság, reggel a hálátlan gyermek kér bebocsájtást, ki másnap leköp, fejemen ugrál szöges dorkójában émelyítően haszontalan terhességként mardossa lényem egészét, mert neki így tetszik. De már nem szarok be. S a társadalom üdvözli fejlődésem eme hatalmas mérföldkövét. Nos, ilyen egyszerűen múlick el az élet, a nyom a hóban pedig nem lehet mindig csak bélbonbon.