Diszlekszhibás

Fejlődés. Érezhető, mikor nekifogok egy sziporka gondolatom ujjszerinti megfogalmazásához. Valami változott. Több lettem határozottan. Igaza volt Évának. Miszerint az olvasás tágítja elmém kifejezés oldali kloákáját. Ugyanaz maradtam végtére is, csupán a szókincs motorom lett fifikásabb. Rejtőt olvastam, két könyvét eddig. És talán már van tapintható előrelépés. Kérdés, hogy a többi író moduljait is ilyen könnyen befogadom é, vagy csak az övéit. Mert Ernő úr, vagy Jenő; ahogy tetszik; szerethető, jól érthető, egy Ady vagy egy piperkőc Petőfi nem éppen ennyire kedvelhető komplexum. Mert kötelezőek. Rejtő mikor volt kötelező? Tesz róla említést az irodalom (én nem tudhatom, sosem jártam irodalomórára)? Ja, nem mert nem szép. Hanem inkább kalandos, szórakoztató. És, hogy leírjuk a mélabúnkat rémes időmértékesen, meg Karinthy faszságait az menő a szilvafa árnyékában ugyebár, az kell a fejlövésben lévő fiatalságnak, különben tizenévesen kilátástalanságukban drogért kiáltanak. Hátalónakafasza. Ezek a populáris szép szólamúak voltak az igazán világból kiűző kötöttségek. Kötelező anyag. Elcsépelt, unalmas emberek, szépirodalom kurvára „jeles” képviselőinek egysíkú monológjai… Érdekes, valami oknál fogva pont ezeket a depresszív, mélyen magukban szántó geciket erőltetik a fiatalokra, ami meg „jó” azt majd önerőből miután egy életre elvették az ember kedvét az olvasástól a félszemű törökmézes egricsíragokkal, meg gittes pálutcaifiúkkal écesannán keresztül…