Senki nem kíváncsi az önsajnálatodra pubi. Tény, hogy az utóbbi hetekben eléggé magam alatt voltam, mondataimat átjárta a hányingerkeltő depresszió. Nem vagyok éppenséggel egy puncimágnes, de még egy jó társaság sem jelenleg. Sebzett szívemet alkohollal tamponálom, így mulat egy magyar úr ki ritkán khúr. Ma viszont süt a nap és csodával határos módon nem vagyok másnapos. Írni kéne egy tóparton. Mondjuk a tahótón. Hátha megszáll az ihlet s sikerül összehoznom valami jófélét, sikerül végre befejeznem valamelyik elkezdett írásomat. Mert mindig csak elkezdek valamit aztán megunom, és otthagyom lógni a levegőben. Ez mondjuk az egész életemre igaz. Micsoda pazarlás.
Persze nehéz elűznöm „Vivien”-t a kis faszfejemből. Főleg, ha az ember csak gondolkodik, gondolkodik. Elterelés+ idő kombó a tuti megoldás. A pia olyan mintha a meleg szarra havat lapátolnék… előbb utóbb elolvad és a gitt ismét kikandikál. Az állandó havazásnak pedig komoly ára van. Környeztet kéne váltani.
