A világ a véletlenszerűség végtelensége mentén tágul valamiért. Akármi lehet. Határtalan, kiszámíthatatlan, megmagyarázhatatlan. Paplan. Az ember létrejöttének mizériuma évezredek óta megválaszolatlan kérdés. Mit mi csodának vélünk, az az univerzumnak csak egy jól sikerült pillanatnyi kohéziója. Milyen fantasztikus, felfoghatatlan mélységek. Megkaptuk tőle a gondolatot, megértés, felfogás képességét. Mégis képtelenség eljutni az alkotás kezdetének pillanatába hiába a drogoktól kitágult tudat. Orrvérzésig szippanthatom a lisztet akkor sem jutok túl egy bizonyos ponton. Az csupán egy fake utazás. Semmi több. Ami persze fantasztikus is tud lenni. Elszállni jó.
A pont. Ahol minden kezdődött. Amiből minden ered. Mert az ember csillagokból keletkezett. Ez bizonyított. Lásd csillagszemű juhász. Lásd bevagyok baszva. Már az ősök is tudták többről van itt szó, mint hagyma meg szalonna subába tekerve. Molekulák bonyolult algoritmusa. Algák monoton búgása. Atomok akklimatizálódása a sötétségben. Nem lehet ebben tudatosság. Ez a bonyolultnak tűnő rendszer nem lehet alkotott. Hiába akarjuk annak hinni. Lehet az egész csupán a véletlen műve, s az évmilliárdnyi idő alatt bekövetkezett változások emberi formát öltöttek, létrejött az ezerarcú természet, ami számunkra felfoghatatlan, de ha végtelen időre gondolunk mi rendelkezésre állt a teremtéshez, úgy máris gyerekjácmának tűnhet létünk születése, egy csodálatos következménynek, amin életünkön át töprenghetünk de közelebb nem kerülünk a megoldáshoz. Mert nem lehet túl menni egy bizonyos határon. Még ha néha úgy is érezzük, hogy mindent tudunk, helyre kerültek a dolgok. Talán mert nem is létezik válasz. Mégis keressük, mert valamiért tudnunk kell. Tartozni akarunk valahová. Nem találjuk a helyünket a világban. Magányosak lennénk.
