19.

Hű mindjárt itt a világvége. Nedves a sátánka bugyija. Felpattintja az emberálló előkéjét az antikrisztus s tág pupillákkal számol vissza falatozásig. Milliárdnyi finom szaftos nyelet. Több ezerévnyi tudás és szenvedés végére pont kerül. S az örök viszálynak, menny kontra pokol között vége szakad. Bánkódjon a fene. Ezt dobta a gép, ahogy tanult kollegám fogalmazott. Az élet egy olyan apró pillanat csupán ami nem fog nyomot hagyni az univerzumban. Az örök kérdés. Hogy honnan, miért vagyunk, úgy tűnik megválaszolatlan marad. A vég mindenki számára adott. Ki előbb, ki később. De a kaszás nem szarozik. Végül az emberiség utolsó emlékfoszlánya is a feledésbe merül. Épp úgy, mint ezek a sorok. Megírásának sem volt sok értelme. Mégis akadnak akik próbálkoznak. Élik az életüket. bizakodnak. Hisznek valamiféle emberfelettiben. Pedig a valóság rideg, semmirekellő. A végtelen semmi. Ahonnét jövünk. Belegondolni is szörnyű mi vár ránk. Fullasztó, felfoghatatlan téboly. Mégis. Itt van. Körül vesz minket. Csupán a jól kitalált máz képes tompítani a szürkeséget. Egy vallás. Egy eszme. A leírt szavak is elvesznek. Ahogy az író. A hallhatatlanság másban keresendő. Talán nem is létezik. Fikció. Mint az Isten. De míg jár az agyunk, élünk. Ahogy öreganyám fogalmazott: Ahol élet van, ott nincs halál, s ahol halál van ott nincs élet.