Egy keddi nap haltál meg. Gyermekként nem sokat értettem a dolgokból, azt tudtam, hogy sokszor vagy korházban, meg, hogy betegeskedsz, de azt nem értettem, hogy mi az a halál. Milyen elmenni örökre. Azt csak később érti meg az ember, mikor már felnő, és a fájdalom is csak fokozatosan költözik belé.
Emlékszem az utolsó találkozásunkra, a korházra, a szobád előtt kellet várnunk a mamával, nem engedtek be. Talán csak apa lehetett bent veled, nem emlékszem pontosan. Az viszont tiszta, és az egyetlen emlékem 5 éves koromból, mikor beléptem azon az ajtón, és megláttalak. Itt van előttem a pillanat, az utolsó, és egyben örök pillanat rólad. Az ágyon feküdtél, de már nem voltál önmagad, nem ismertél meg minket. Mama szerint a halállal viaskodtál ezért nem láttál minket. Nem tudom, hogy igaza volt e, vagy csak nyugtatni akart, de az biztos, hogy az az élmény meghatározó volt az életemben, az élmény, ahogy egy ember haldoklik, és nem engedi el magát a teljes pusztulásba, hogy semmivé legyen. Nincs több gondolat, sem érzés és látni ezt az elemi harcot… Jelen volt az élet és halál egyszerre a szobában és ez a furcsa kettőség tart rettegésben a mai napig. Egyedül vagy a halálban. Tudom, hogy elkerülhetetlen a vég, de amit ott tapasztaltam, az a borzasztó magány és kín, amikor a tudattalanság állapotában a test még mindig küzd az életben maradásért, s nincsen se pokol se mennyország. Csak hús, és másokban emlékek rólunk. Ezek után eltűnődöm, hogy miért tulajdonítunk olyan nagy jelentőséget az életnek, hisz bármikor vége lehet. Nem több mint egy ajándék, a mának kéne élnünk, mivel a holnap még bizonytalan.
Hallottak napján másnaposan a temetőbe jártunk, mikor rájöttem valamire. Anyánk sírjánál valami olyat éreztem, amit még soha. Ahogy ott álltunk, borzasztó magány fogott el, sírás közeli állapot. Elementáris erővel csapott belém a felismerés, most először éreztem, egy nagyobb, felettem álló erőt, a határtalan szeretet édesanyám iránt. Rájöttem bármennyire is rossz és klisés a halottak napja, egy évben egyszer megérdemlik a szeretteink, hogy kilátogassunk sírjaikhoz annak ellenére, hogy bennünk élnek tovább és csak rajtunk múlik, mikor vagyunk velük.
Engedj magadhoz, még közelebb
