Költői Hitvallás

Mindenünk megvan ahhoz, hogy a földön teremtsünk mennyországot, és nem pedig hívőn várni az eltávozást a fellegekbe egyhelyben, mozdulatlanul, a biblia által vezérelve. Folyton folyvást imádkozni és ezeréves értelmetlen törvényeket betartani. Miért tennénk ilyet? Megadatott a boldogság idelent, minek taszítsam hát el magamtól, senki kedvéért nem teszek ilyet még egy istennek nevezett káprázat kedvéért sem. Kit megalkottak az elveszettek, szobrot állítván a kétségbeesésüknek és végtelen tehetetlenségüknek. Képesek vagyunk az egyházak nélkül is megtalálni életünk értelmét, ami mindenkinek más, lelkünkre jellemző végső állomás. Nem erőszakolom meg magam az őskori hitalapítók törvényeivel, és nem tulajdonítom létemet egy misztikus alaknak. Az élvezetek hajszolása, nem állhat le jézus szeretete miatt. Nem a vallás vagyok. A magam ura vagyok, nincs semmiféle távirányító. Apa kihugyozott szentelt vize vagyok a porban. Nem hiszek a megváltóban, se a papok ártatlanságában. Milyen egyház az, aminek tagjai gyermekeket molesztál? Milyen egyház az, amit egykoron vassal, vérrel erőltettek az emberiségre? Nem hiszek bennük, nem hiszek a vallásban. Hitem mégis van és erősebb, mint valaha.

Téveszmék, és báboktól mentes, tiszta, egy jótékony szellő, simogató kéz mibe bármikor kapaszkodhatok. A sors szele repít pillanatról pillanatra. Hiszek benne, a mindenben jelenlévő szépségben. Hiszek magamban, hiszek az ösvényemben. Utamat hol magányosan, hol társakkal járom. Életemben néha bánat korbácsolja boldogságom vitorláját, máskor pedig a nap sugarai ölelik szorosan lelkemet. Korlátok nélküli szabadságban hiszek, végtelen, határok nélküli örömben, mi szétárad bennem és megtölt reménnyel. Bárcsak más is érezné, amit én, más is hallaná a zenét, mit hallat az élet minden egyes percben. Egy csodálatos mennyei dallamot, ami a dolgok legmélyéről származik. A legapróbb részletekben lakozik, s az idők kezdete óta ontja üzenetét. A világ mégsem képes meghallani azt, süket, magába roskadó végtelen folyam. A neki szóló hangok mérhetetlen pazarlása sokszor elszomorít… talán kiváltság értőnek lenni. Elmém korlátoltsága gátat szab a teljesség megértésében, csupán fénylő porszemeket látok az univerzum hatalmasságában. Ezek a porszemek mégis oly elemi erővel ható jóságok, hogy elégedetten csodálom őket és nem vágyom, nem vágyhatok a teljes megismerésére. A porszemek az én hitem, az én vallásom. Megkötések nélküli önzetlen szeretet, szárnyaló képzelet, egy álmodozó képei. Végül úgyis mindenki maga dönti el miként él, miként hall, milyen felfogásban éli le életét, nem ítélkezem, csupán szárnyalok a szavak birodalmán és kiejtek pár gyarló mondatot. De vigyázz, könnyen eltalálhat.