Szegénységi bizonyítvány
Körbe vesz minket a nyomor, a szegénység. Éhezők, szomjazók, téli hidegben utcán rekedt reszketők milliói. Közeleg a Szenteste, a béke, nyugalom átjárta melegséges napok. Ilyenkor mindenki kedves mindenkivel, képmutató magatartásba átcsapó idilli légkör lengi be az emberek környezetét. Ezeken a napokon mindenki képes megváltozni, átszellemülni, ahogy azt az ünnep megkívánja. Évenként ismétlődő, alkalmi jótékonykodás, kölcsön szeretet, ajándékozás. Sajnos az ember nehezen változik, a karácsony elmúlik, vele együtt az érzés is, és visszatér mindenki a normál életbe.
Vajon ki dönti el hová szülessünk?
Ezen változtatni nem is akarok. Én is ilyen vagyok. Évközben elvagyok magammal, önzőségem határtalanul beszippantja a jóság legapróbb részecskéit is, hátra hagyván a hatalmas űrt, mit az érzelmek teljes hiánya okoz. Miért csak karácsonykor örülünk egymásnak. Megvan mindenünk, van két lábunk, két kezünk, egészségesek vagyunk. Mi kellene még? Máshol harc van a napi élelemért, küzdelem az életben maradásért. Borzasztó hálásak lehetünk a sorsnak hogy nekünk megadatott a "jólét". Mégis honnan ered ez a mérhetetlen elégedetlenség, mi bennünk lakozik? Elszomorító.
Persze én most nem akarok álszenteskedni. Egész évben nagy ívben szarok a szegényekre, utálom a csöveseket, ha hozzám érnek attól félek, hogy leprás leszek. Nem foglalkozom az afrikai éhezőkkel sem, mert minek foglalkozzak velük, attól nekik nem lesz jobb, és nekem se. A problémák megoldására általában az a legjobb, ha nem foglalkozunk velük, homokba dugod a fejed, tudod. Amiről nem tudsz, az nem fáj szellemben. Nem nézel rájuk, kizárod őket az életedből. Ez az átlagember felfogása.
Üres végtelen utcám magányába takarózom az életem gyötrelmei elöl.
Mégis mi lenne, ha csak egy napra is, de gondolnánk rájuk, egy perc erejéig. Gondolnánk, azokra az ártatlan gyermeki tekintetekre, vagy azokra kik az utcán töltik a szeretet ünnepét, mostoha körülmények között, egyedül, magányosan, reményvesztetten. Talán mindenki elszámolhatna végre magával, és megbecsülhetné, azt, amije van, szerényen, egyszerűen élni, nem egy szégyelnivaló tulajdonság, hanem a boldog emberek kiváltsága. Próbáljuk meg értékelni, a meglévő dolgainkat, és ne folyton hajszolni az újabb és újabb vágyakat. Az állandó rohanásban átsiklunk az élet felett és megfeledkezünk a legelemibb emberi érzésekről, és értékekről.
A karácsony szelleme talán elégendő erő lehet ahhoz, hogy magunkba nézzünk és megpróbáljuk megérteni a világban zajló folyamatok üzenetét. 1 percig álljunk meg, nincs hajsza, se zsörtölődés, elégedetlenségtől mentes másodpercek következnek. Emeld hát fel fejed és nézz szét alaposan a világban. Mit látsz?
„Egy hang a harmónia hangja azt mondta élj, élj, élj. Én vagyok az élet. Szemeidben a mennyország. Körülötted minden csupa vér és sár, áldott vagyok, én vagyok a feledés, én vagyok az isten, aki lejön közétek a mennyből a földre, hogy a földből mennyországot csináljon. Én vagyok a szeretet… én vagyok a szeretet.”
/Phiadelphia/
